Vannak szakmai értékek, amelyeket nem szabad félretenni csak azért, mert régiek. Ami hosszú évtizedek alatt, nagy tudású szakemberek munkájából, sok-sok logopédus gyakorlati tapasztalatából és számtalan sikeres terápia eredményeiből formálódott, azt nem eldobni kell, hanem megérteni, megőrizni és szükség esetén továbbfejleszteni.

A hagyományos beszédhanghiba-javító terápia számomra ilyen érték. Nem egyetlen ember módszere, nem néhány elszigetelt ötlet gyűjteménye, hanem sok kiváló szakember tudásának, megfigyelésének és gyakorlati tapasztalatának összegződése. Generációk logopédusai alkalmazták, finomították, alakították, és sok-sok gyermek terápiájában hozott nagyon jó eredményeket.

A korszerűsítés nem azt jelenti, hogy a régit lecseréljük az újra. Sokszor inkább azt, hogy pontosabban megértjük, mi az, ami valóban érték benne, amit meg kell őrizni, és amit tovább kell gondolni.

A napokban a Facebookon találkoztam egy szakmai bejegyzéssel, amely a hagyományos beszédhanghiba-javító terápia egyes elemeit „mítoszként” állította szembe az újabb, „tudományosan alátámasztott” terápiás szemlélettel.

A bejegyzésben többek között ez a gondolat szerepelt:

„A beszéd nem elsősorban erő-, hanem finom koordinált, feladatspecifikus komplex tevékenység: a beszéd során például a nyelv maximális erőkifejtésének csak mintegy 10–20%-ára lehet szükség. Emellett a különböző nem-beszéd oromotoros mozgások és a beszéd eltérő mozgás- és aktivációs mintázatokkal szerveződnek, ezért az egyik gyakorlása nem transzferál bizonyítottan a másikra.” (McCauley és mtsai., 2009)

Ha jól értem ennek az állításnak a lényegét, akkor ez a következőt jelenti:

A beszédhez általában nem erősebb nyelvre van szükség, hanem arra, hogy a gyermek megtanulja a megfelelő, pontosan koordinált beszédmozgást. Ezért azok a gyakorlatok lehetnek igazán hasznosak, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a kialakítandó beszédhang képzéséhez szükséges mozgáshoz.

Ezzel teljes mértékben egyetértek.

Csakhogy számomra ez nem új felismerés. Ezt az alapelvet tanultam több mint negyven évvel ezelőtt Thoroczkay Miklósnétól, Lucitól, a hagyományos „pösze” terápia részeként.

Nem azt tanultam, hogy minden beszédhanghibás gyermek nyelvét „erősíteni” kell. És azt sem, hogy minél több, tetszőlegesen kiválasztott nyelvgyakorlatot végeztetünk, annál eredményesebb lesz a terápia.

Éppen ellenkezőleg. Azt tanultam, hogy ismernünk kell a gyermek aktuális állapotát, pontosan tudnunk kell, melyik beszédhangot szeretnénk kialakítani, és ehhez kell tudatosan kiválasztani azokat a mozgásokat, amelyek a szükséges artikulációs helyzet és mozgásminta létrejöttét segítik.

Ezért számomra különös, amikor ezt az elvet a hagyományos terápiával szemben megjelenő új szemléletként olvasom. Örülök, hogy a gyakorlati munkámban használt elv tudományosan bizonyítást nyert.

Azt szeretném megmutatni, hogy a korszerűnek nevezett szemlélet a tudatosan, jól felépített hagyományos artikulációs terápiában már évtizedek óta jelen van.

Talán ezért nem is az a valódi kérdés, hogy „régi” vagy „új” módszerről beszélünk-e. Sokkal inkább az, hogy: Mit értünk artikulációs mozgásügyesítés alatt?

Mert nagy különbség van aközött, hogy cél és funkció nélkül „tornáztatjuk” a szájat és a nyelvet, vagy a kialakítandó beszédhanghoz szükséges artikulációs helyzetet és mozgást készítjük elő tudatosan, fokozatosan és célirányosan.

A beszéd mozgás

Tudjuk, hogy a beszédet a beszédszervek összehangolt mozgássorozatai hozzák létre, amelyekben kiemelkedő szerepe van a nyelvnek. A beszédmozgások kialakulásához tanulásra, ismétlésre és nagyon sok gyakorlásra van szükség. Az egyes részfolyamatok a gyakorlás hatására egyre biztosabbá válnak, majd további gyakorlással fokozatosan automatizálódnak.

Figyeljük meg a csecsemőket, amint újra és újra próbálgatják ajkuk, nyelvük, állkapcsuk mozgását, hangokat adnak, ismételnek, kísérleteznek. A fejlődés során fokozatosan kialakul az a rendkívül finom motoros szerveződés, amelyre később a beszéd épül.

Ebből azonban nem következik, hogy bármilyen ajak- vagy nyelvmozgás gyakorlása automatikusan jobb beszédhez vezet.

És itt van a lényeg.

Nem minden mozgásgyakorlat beszédterápia

A szakirodalomban gyakran külön kategóriaként szerepelnek a nem-beszéd oromotoros gyakorlatok. Ezek olyan ajak-, nyelv-, állkapocs-, fúvó- vagy szívómozgások lehetnek, amelyek önmagukban nem támogatják a beszédhangok kialakítását.

A modern kutatások egyik fontos megállapítása, hogy nem igazolt, hogy egy tetszőleges nem-beszéd oromotoros mozgás gyakorlása automatikusan áttevődik a beszédmozgásra. Ez a napi munkánk során is jól megfigyelhető. De ebből nem az következik, hogy a beszédhangterápiában nincs helye artikulációs mozgás-előkészítésnek.

A kérdés az:

Miért végeztetjük az adott gyakorlatot? Mit akarunk vele előkészíteni? Milyen kapcsolatban áll a kialakítandó beszédhanggal? És milyen gyorsan tudjuk bekapcsolni a megszerzett mozgást a valódi beszédtevékenységbe?

Az artikulációs mozgásügyesítés helye a terápiában

A hagyományos beszédhanghiba-javító terápiában az artikulációs mozgásügyesítés az előkészítő szakasz szerves része.

De ez nem azt jelenti, hogy minden gyermekkel ugyanazokat a gyakorlatokat végezzük. Ismerjük a páciens beszédállapotát, beszédszerveinek működését. Tudjuk, melyik beszédhangokat szeretnénk kialakítani és persze azt is, milyen artikulációs helyzet, milyen mozgás és milyen koordináció szükséges ehhez.

Ennek megfelelően választjuk ki a gyakorlatokat.

Soha ne fecséreljük a drága terápiás időt fölösleges feladatokra csak azért, mert valahol hallottuk, hogy „ilyen gyakorlat is van”. A mozgásügyesítés nem gyakorlatgyűjtemény, hanem terápiás tervezés.

Mi a célunk?

Az artikulációs mozgásügyesítés során többféle készséget fejleszthetünk:

• artikulációs mozgáskészség kialakítása, pontosítása;
• tónusszabályozás;
• vizuomotoros koordináció;
• mozgásminták tanulása és összerendezése;
• szájtéren kívüli és szájtéren belüli tájékozódás;
• kinesztéziás, vagyis mozgásérzet kialakítása;
• a megfelelő artikulációs helyzet felismerése és megtalálása;
• mozgássorok megtanulása;
• a beszédhang létrehozásához szükséges mozgások összehangolása.

A kulcsszó minden esetben: célirányosság. Nem önmagáért mozgatjuk a nyelvet, a kialakítandó beszédhang felé haladunk.

Tudatosítás és vizuális kontroll

A gyakorlatokat tükör előtt végezzük.

Ez segíti:

• a figyelem irányítását;
• az ajak- és állkapocsmozgások megfigyelését;
• a logopédus mozgásának utánzását;
• a gyermek saját mozgásának ellenőrzését;
• az egyes artikulációs helyzetek tudatosítását.

A cél az, hogy kialakuljon a megfelelő belső mozgásérzet, a kinesztéziás kontroll.

Fokozatosság

A gyakorlatokat tudatosan építjük egymásra. Apró lépésekben haladunk:

• az egyszerűtől az összetett felé,
• a könnyebbtől a nehezebb felé,
• a nagyobb mozgásoktól a finomabbak felé,
• a jól látható mozgásoktól a kevésbé láthatók felé,
• a szájtéren kívül végzett mozgásoktól a szájtéren belüliek felé,
• az általánosabb előkészítéstől a célhanghoz közvetlenül kapcsolódó mozgások felé.

A sorrend tehát nem véletlenszerű.

És mi a helyzet az izomerősítéssel?

Itt érdemes különösen pontosan fogalmaznunk. A beszéd nem maximális erőkifejtést igénylő tevékenység. Nem attól beszélünk jól, hogy nagyon erős a nyelvünk. A beszédhez elsősorban:

• pontos mozgás;
• megfelelő mozgásterjedelem;
• jó időzítés;
• megfelelő artikulációs helyzet;
• megfelelő tónus;
• és finom koordináció szükséges.

Ezért tipikus beszédhanghiba esetén nem általános nyelverősítés a terápiás cél. Ha azonban a gyermek vizsgálata valódi funkcionális eltérést, tónusproblémát, mozgásbeszűkülést vagy más orofaciális problémát jelez, azzal foglalkoznunk kell.

De a beszédhanghiba és az izomgyengeség nem azonos fogalom. 

Helyes artikulációs pozíció kialakítása

A célzott artikulációs gyakorlatok egyik legfontosabb feladata, hogy a gyermek megtalálja a megfelelő artikulációs helyzetet.

Az L hang esetében például meg kell találnia a nyelvperem megfelelő helyét.

Az SZ hangnál a nyelv megfelelő formája, helyzete és a légáram irányítása kerülhet előtérbe.

A K és G hangnál a nyelvhát megfelelő működésének megtapasztalása fontos.

A cél tehát nem az, hogy a gyermek „szépen tudja csinálni a nyelvgyakorlatot”, hanem hogy megtalálja azt az artikulációs helyzetet és mozgást, amelyből a helyes beszédhang létrehozható.

A mozgást minél hamarabb beszédhez kapcsoljuk

Ez különösen fontos. A nem-beszéd mozgás nem cél, de előkészítő lépcső lehet. Amint a gyermek képes a megfelelő helyzetet vagy mozgást létrehozni, azt minél hamarabb összekapcsoljuk valódi hangadással:

mozgás → beszédhang → szótag → szó → mondat → spontán beszéd.

A fonémakialakítás után következik a rögzítés, majd az automatizálás. A cél az, hogy az új hang ne csak a terápiás helyzetben, hanem végül a spontán beszédben is stabilan megjelenjen. És itt már maga a beszéd válik a legfontosabb gyakorlási közeggé.

A gyakorlatok sorrendje sem véletlen

Egy foglalkozáson belül is tartsuk be a fokozatosság elvét. Nem szerencsés, ha a gyakorlatok teljesen véletlenszerűen követik egymást csak azért, mert például kártyát húzunk, dobókockával lépünk, vagy egy táblás játék mezői tetszőleges sorrendben jelölnek ki mozgásokat. A játék alkalmazkodjon a terápiás célhoz, ne a terápiás terv a játék véletlenszerűségéhez. A gyermek számára lehet játék. A logopédus számára azonban mindig tudatosan megtervezett terápiás folyamat.

Mennyi gyakorlatot végezzünk?

Annyit, amennyit a gyermek:

• könnyedén;
• pontosan;
• megfelelő figyelemmel;
• felesleges feszülés nélkül;
• kifáradás nélkül képes végrehajtani.

A túl sok ismétlés nem feltétlenül jobb. Ha a gyermek elfárad, mozgása pontatlanná válhat. Márpedig nem a hibás mozgást szeretnénk gyakoroltatni.

Óvodáskorban játékosan

Óvodáskorban természetesen az indirekt, játékos gyakorlatok vannak túlsúlyban. A gyermek ne azt hallja tőlünk, hogy: „Most koronális nyelvmozgást fogunk gyakorolni.”

Lehet, hogy harangozni a nyelvével, „magasugró nyelvet, kandikáló nyelvet csinálni, ejtőernyőst pattintani stb. De a logopédus tudja, hogy miért éppen azt a gyakorlatot választotta.

A tervezés során vedd figyelembe:

• a gyermek életkorát;
• kognitív fejlettségét;
• figyelmi kapacitását;
• utánzási képességét;
• mozgásos állapotát;
• motivációját;
• és mindenekelőtt az aktuális beszédhibáját.

És mi történik a későbbi terápiás szakaszokban?

Az artikulációs mozgásügyesítés nem tűnik el teljesen a fonémakialakítás után. A rögzítés és az automatizálás során is visszatérhetünk egy-egy előkészítő mozgáshoz, ha a gyermek elveszíti a megfelelő artikulációs helyzetet, vagy bizonyos fonetikai helyzetekben ismét pontatlanná válik a hang. Ilyenkor azonban már csak annyi segítséget adunk, amennyire feltétlenül szükség van. A cél egyre inkább az önálló beszédprodukció.

Kell-e tehát artikulációs mozgásügyesítés?

A válasz szerintem nem lehet egyszerű igen vagy nem.

Ha artikulációs mozgásügyesítésen azt értjük, hogy a gyermek céltalanul, hosszú perceken keresztül különféle száj- és nyelvmozgásokat végez abban a reményben, hogy ettől majd egyszer csak javul a beszéde, akkor nem ez a korszerű beszédhangterápia útja, régen sem ez volt.

Ha azonban azt értjük alatta, hogy a logopédus:

• megvizsgálja a gyermek aktuális artikulációs működését;
• elemzi a kialakítandó beszédhang képzését;
• megkeresi, mi akadályozza annak létrejöttét;
• célzottan kiválasztja a szükséges mozgásokat;
• segíti a megfelelő artikulációs helyzet megtalálását;
• tudatosítja a mozgásérzetet;
• és a kialakított mozgást minél hamarabb valódi beszédmozgássá alakítja,

akkor ennek igenis helye lehet a beszédhanghiba-javító terápiában.

Talán nem azt kellene kérdeznünk:

„Artikulációs mozgásügyesítés: igen vagy nem?”

Sokkal inkább ezt:

Miért végeztetem éppen ezt a gyakorlatot ezzel a gyermekkel?

Milyen konkrét beszédmozgást készítek elő vele?

Közelebb viszi-e a gyermeket a kialakítandó hanghoz?

Ha ezekre tudunk válaszolni, akkor a gyakorlatnak terápiás funkciója van. Ha nem tudjuk megmondani, miért csináljuk, akkor valóban érdemes elgondolkodni azon, szükség van-e rá. És talán ez az egész vita egyik legfontosabb tanulsága:

nem feltétlenül a „régi” és az „új” szemlélet áll egymással szemben.

A lényegi különbség sokkal inkább a céltalan és a célzott, a rutinszerű és a tudatos, az önmagáért végzett és a beszédhez kapcsolt gyakorlat között van.

A tudományos eredmények segíthetnek abban, hogy elhagyjuk mindazt, aminek nincs igazolható terápiás értéke. De közben érdemes pontosan megvizsgálnunk azt is, mit nevezünk „hagyományos” terápiának. Mert amit ma feladatspecifikus, célzott, funkcionális mozgástanulásként fogalmazunk meg, annak alapelvét én már több mint negyven évvel ezelőtt így tanultam Thoroczkay Miklósnétól:

mindig a gyermek állapota és a kialakítani kívánt beszédhang határozza meg, milyen gyakorlatra van szükség.